Jobb félni, mint megijedni. A fájdalom újra terítéken.

Vasárnap lesz egy 10- km-es futóverseny. Azt terveztem, hogy a héten arra próbálok tempót futni. Maximum 55 perc alatt szeretném lefutni a távot. Az ember tervez…. A fájdalom ismét megtalált és megállásra kényszerített. Bevallom, ilyenkor rohadt távolinak tűnik az a maratoni álom…

Suhantam, olyan gyorsan, ahogy csak reálisnak éreztem. Minden jól is ment, a 3. kilométerig. Akkor a vádlimban lévő fájdalom már elviselhetetlenné vált. Úgy éreztem, lassulok is, de az időeredményem nem ezt mutatta, sőt, még néhány újabb másodpercet is hoztam. Papp Krisztina blogjában olvastam egy olyan mondatot, ami nap mint nap eszembe jut: nem szabad belemenni a fájdalomba. Ezt szoktam mantrázni magamban. Próbálom kizárni, oké fáj, majd elmúlik vagy nem, nem foglalkozom vele. De sajnos nem segített. Fájt, baromira. Bármennyire nem akartam, úgy döntöttem, egy kör után “kiállok”. Még az utolsó métereknél is próbáltam meggyőzni magam arról, hogy menni fog menni fog, majd elmúlik, de még egy 5 km nem ért meg egy esetleges hosszabb regenerálódást. Így 1 szigetkör után tényleg megálltam. Ömlött rólam a víz, 5 km 27 perc 30 mp lett, ezzel tényleg tartható lesz a 10 km 55 perc. Próbáltam minél többet nyújtani. Közben egy fiú megállt mellettem és azt mondta: csak meg akarom köszönni, miattad javítottam 2,5 percet az időmön, végig mentem utánad, úgy éreztem ez a tempó még pont jó lesz nekem. Öröm ilyet hallani, de tényleg 🙂  Ha nekem nem volt jó, legalább másnak igen. Ez is valami.

Még 1295, 61 km van hátra!