Miért egyedül kell nekem megküzdenem ezzel? Én ezt abba akarom hagyni.

Ahogy közelítettem a sziget felé kocogva a fájdalom átjárta a vádlimat. Most már nem foghatom a régi cipőre, nem foghatom arra, hogy túlfutottam magam, nem foghatom semmire. Ez van, valamiért. Haza kellene menni.

Lenyújtani a kocogást is…. Esteledik. Azok a hegyek és dombok (vagy csak dombok) ott szemben. Körül öleli őket a narancssárga-rózsaszín fátyolrengeteg. Én oda akarok menni. Fel, egyre fentebb, bele a rózsaszínbe. De nekem most itt van dolgom. Futnom kell, a 6 perceseim nélkül. Futni.

Elindulok. Fáj. Miért csináljuk ezt? Miért tesszük ezt magunkkal? Lehet igaza van mindenki másnak, hogy csak tönkre teszem magam ezzel az egésszel? Kicsinálom a lábamat és túlterhelem a szívemet. Pénteken kapok egy 24 órás EKG készüléket, idáig jutottam, a lábam pedig…. Fáj. Este van. Ismerem a szigetet, ismerem az út minden hibáját. Megint meg kell állnom nyújtani, valahova el kell bújnom. Egy sráccal az elejétől szinte egy tempót futunk, néha kicsit elhagy, majd beérem. De nem hagyja, hogy megelőzzem. Akkor inkább gyorsít. Férfiak…. Még 2 km van hátra, csak nem állhatok meg. De tudom, ha az első kör után megállok, most nem lesz második. Egyedül vagyok. Fáj. Abba akarom ezt hagyni. Bennem van a lendület, úgy tudnám ezt most csinálni, ha nem lenne a fájdalom. De van, így hiába akarom, nem tudom. Beérem a srácot. Észre is vesz. Mintha valami F1 versenyen lennénk, elzárja az előzési útvonalat. Férfiak… Mellé futok, rágyorsít, kicsit lehagy. Vége az első körnek. Megállok.

Nézem az embereket. Vajon hányan edzhetnek a maratonra? Én pedig feladtam. Azok az izzadságcseppek csak hullanak a földre, szorul össze a torkom, telítődik a könnycsatornám. Azt akarom, hogy valaki legyen mellettem, aki megmondja, mit csináljak. Nem érdekel, hogy más is egyedül csinálja végig. Én nem tudom. Kell valaki, aki megmondja, mikor mit csináljak. Aki tudja, mikor kell rugdosni tovább és mikor kell inkább kedves szavakat mondani. Aki tudja, mire vagyok képes, mikor én nem tudom. Aki hisz ebben az egészben, amikor én már nem tudok. Ezt egyedül baromi nehéz végig csinálni valakinek, aki olyan, mint én. Körülöttem emberek, de nem merek felnézni, csak bámulom a földet, nem akarom, hogy lássák, pillanatokon belül eltörik az a mécses… Csörög a telefonom, ezt fel kell vennem, az a mécses töretlen marad.

Percek telnek el, csak gondolkozok. Még egy kör? Nem, elegem van már a szigetből. Emelkedőt akarok, valamit, amibe kikészülök. De csak hazafelé veszem az irányt, próbálom megfutni azt a néhány méter felüljárót, keresem a lépcsőket. Hazaérek, zuhanyzás és egyből be az ágyba, se vacsora, se olvasás, se semmi más. Elegem van ebből az egészből.

28:03 lett a köridőm, az utolsó km-t csak sikerült behúzni 5 perc alá. Hiába, ha kikerülök a 6 perces komfortból, kikészülök. Még 553,12 km van hátra.